Blog

Az Életmódorvoslás Vége – Wikipédia – 2074. június

Victor Saadia

Bevezetés

Az életmódorvoslás egy olyan orvosi szakterület volt, amely a 20. század végén jelent meg, és a 21. század közepéig tartott. Ez a tudományterület a krónikus betegségek megelőzésére, kezelésére és visszafordítására fókuszált életmód-alapú beavatkozások segítségével, amelyeket hat alapvető pillér köré szervezett: táplálkozás, rendszeres testmozgás, helyreállító alvás, stresszkezelés, káros anyagok kerülése és pozitív társas kapcsolatok. A legismertebb alapítók között szerepelt Dr. Dean Ornish, Dr. Michael Greger, Dr. David Katz, Dr. T. Colin Campbell, Dr. John McDougall és Dr. Caldwell Esselstyn.

Rövid történet

Az életmódorvoslást elsőként alkalmazó orvosok és egészségügyi szakemberek felismerték, hogy az életmódbeli döntések jelentős mértékben befolyásolják a betegek egészségi állapotát és a gyógyszeres vagy sebészeti kezelésekre adott válaszukat. Idővel az életmódbeli beavatkozások a kezelés középpontjába kerültek, míg a gyógyszeres és sebészeti kezelések csak akkor kerültek alkalmazásra, amikor feltétlenül szükséges volt.

1990 és 2030 között az életmódorvoslás ismeretei és gyakorlatai világszerte elterjedtek, számos szakmai szervezeten, egyesületen és intézményen keresztül, amelyek közül sok nonprofit alapon működött. Ezek a szervezetek olyan egészségügyi szakembereket vonzottak, akik elégedetlenek voltak a hagyományos nyugati orvoslás megközelítéseivel. Amint ezek a szakemberek pozitív eredményeket tapasztaltak a pácienseik körében, különösen a hagyományosan degeneratívnak és visszafordíthatatlannak tartott krónikus betegségek kezelésében, sokan közülük teljes mértékben az életmódorvoslásra kezdtek fókuszálni.

Az életmódorvoslás fejlődésével a szakemberek egyre inkább az egészség megőrzésére koncentráló ellátási programokat vezettek be, nemcsak a betegségek kezelése során. Ez a megközelítés akkor vált különösen fontossá, amikor az állami- és magánbiztosítók is fedezni kezdték az ilyen típusú beavatkozásokat, ezzel jelentős csökkenést elérve az egészségügyi költségekben és a biztosítók, valamint a kormányok pénzügyi kockázataiban. Ugyanakkor az egészségügyi szakemberek befolyásolták a politikai döntéseket és irányelvek kialakítását, és a nagyvállalatoknál egészségfejlesztő programok bevezetését is.

A 21. század második évtizedétől kezdve az életmódorvoslás közösségei világszerte felismerték beavatkozásaik kapcsolatát más társadalmi és környezeti egészségügyi mozgalmakkal. Ezek a kapcsolatok azt mutatták, hogy az életmódorvoslás nem csupán klinikai beavatkozás, hanem a társadalmi élet regeneratív és fenntartható módja, valamint a környezetvédelem eszköze is. Például az állati fehérje fogyasztásának csökkentésére irányuló ajánlások nemcsak az emberi egészségre gyakoroltak mérhető hatást, hanem csökkentették az iparosodott mezőgazdaság és állattenyésztés környezeti és etikai hatásait is.

Az életmódorvoslás úttörői eleinte elméleti szinten foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, állatjogokat, fenntartható mezőgazdaságot és az egészségügyi szakemberek jóllétét hirdetve. Az idő múlásával, az alapító generációk példáját követve, a klinikai beavatkozások és a társadalmi gyógyításra és környezeti fenntarthatóságra irányuló népességpolitikai irányelvek közötti határok egyre inkább elmosódtak.

Az életmódorvoslás hatása túlmutatott az orvosi gyakorlatokon. Számos tanúsítvánnyal rendelkező és nem rendelkező szakember vállalt szerepet más területeken, szakácsként, oktatóként, politikai szószólóként és esetenként befolyásos közösségi média személyiségként is. Ennek eredményeként az életmódorvoslás gyakorlatai megszűntek pusztán orvosi előírásokként létezni, és beépültek a társadalmak kultúrájába, azzal az értelmezéssel, hogy a hat pillér alkalmazása nemcsak testi egészséghez, hanem társadalmi és környezeti jóléthez is hozzájárul.

Vita és globális elterjedés

Az életmódorvoslásnak sikerei ellenére évtizedeken át heves politikai és média ellenállással kellett szembenéznie. Politikai lobbicsoportok, a hagyományos nyugati orvoslás képviselői, valamint nagy gyógyszer- és élelmiszeripari vállalatok ellenezték a mozgalmat. Azonban a mentális egészségre, erőszakellenes kezdeményezésekre és környezetvédelemre összpontosító különböző civil szervezetek narratíváinak egyesítése, valamint az életmódorvoslás állami egészségügyi rendszerek és vállalatok általi átvétele lehetővé tette, hogy ezek a gyakorlatok sok ország társadalmi, kulturális és gazdasági életének hallgatólagos szabályaivá váljanak.

Történelmi mérföldkövek, mint például az életmódorvoslás átvétele New York városának közegészségügyi rendszerében a 21. század harmadik évtizedében Eric Adams akkori polgármester és Dr. Michelle McMacken vezetésével; az első Nobel-díj, amelyet egy orvos kapott ezen a szakterületen 2035-ben; a termelékenység, innováció és munkahelyi egészség javulása a nagyvállalatokban, amelyek intenzívebb életmódorvoslási programokat vezettek be; a feldolgozott gyors- és készételek eladásának tilalma az iskolákban egyidejűleg több országban; az életmódorvoslás tantervének beépítése különféle akadémiai rendszerekbe, például az építészeti és üzleti iskolákban is; és végül a nagyszabású klinikai vizsgálatok, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy az életmódorvosi beavatkozások hatékonyabbak a hagyományos gyógyszeres kezeléseknél, átalakították az eredeti szkepticizmust széleskörű elfogadássá, és az életmódorvoslást a mindennapi élet természetes részévé tették.

Az “életmódorvoslás vége”

Az 2060-as évekre az életmódorvoslás olyannyira beépült a mindennapi életbe, hogy már nem tekintették specifikus orvosi beavatkozásnak. 2066-ban az életmódorvosi egyesületek és főiskolák vezetői úgy döntöttek, hogy bezárják a specializált képzési programokat, mivel úgy ítélték meg, hogy gyakorlataik elavulttá váltak. A táplálkozás, a mozgás, a stresszkezelés, az alvás és az emberi kapcsolatok természetes szokásokká váltak, nem pedig orvosi előírásokká.

Ezek a szervezetek kutatóközpontokká alakultak, amelyek céljává az új technológiák és a több tudományterületet érintő, úgynevezett “transzdiszciplináris” akadémiai képzések rendszerbe foglalása és egységesítése vált, hogy az egykor különálló egészségtudományok teljes spektrumát együtt kezeljék. Ez a közös erőfeszítés a folytatása a XVII.. századi karteziánus gondolkodás örökségeként fennmaradt tudományok közti megosztottság felszámolásának.

Fejlődés és örökség

2072-ben megnyitották az Életmódorvoslás Vándormúzeumát, amely dokumentumokat, technológiákat és tanúvallomásokat mutat be a közel egy évszázadon át tartó globális mozgalomról. Mivel egy vándormúzeumról van szó, kétévente új helyszínre költözik, indulásként Japán Okinawa szigetéről, majd azokat a Kék Zóna régiókat tervezi végiglátogatni, amelyeket a XXI. század elején írtak le először. A múzeum megnyitása tiszteletadással szolgált mindazok számára, akik részt vettek a mozgalomban, és hivatalosan is lezárta az “Életmódorvoslás” kifejezés korszakát.

________

Victor Saadia egy egészség- és wellnessvállalkozó, író, tanácsadó, előadó és podcaster. Közgazdasági alapképzését (BS) és interdiszciplináris gondolkodás mesterszakos diplomáját (MA) a New York-i Egyetemen szerezte. Jelenleg filozófiai doktori fokozatának megszerzésén dolgozik a svájci European Graduate School-ban. Saadia alapította a BioCenter-t, amely regeneratív orvoslással foglalkozó vállalkozásokat tömörít, valamint az ALIVE nevű jóléti tanácsadó céget, amely három területre koncentrál: wellness tanácsadás, egészségügyi design és vállalati wellness.

Ő az alapítója és ügyvezető igazgatója a Mexikói Életmódorvosi Egyesületnek (AMMEV), amely az életmódorvoslás népszerűsítésén dolgozik. Publikált tudományos munkái az oktatás, az ismeretelmélet és a tudományfilozófia területén jelentek meg, emellett könyvet is írt a krónikus betegségekről és az életmódorvoslásról. Victor a “Back to the Future” című podcast házigazdája is, ahol egészségügyi és wellness témákat dolgoz fel.

Közelgő események